Közéleti és tudományos munkássága egyaránt számottevő. Pénzügyminiszter volt a magyar kormányban, majd az Osztrák–Magyar Monarchia közös pénzügyminisztere lett. 1871–72-ben miniszterelnök volt. 1871-től 1884-ben bekövetkezett haláláig elnöke volt a Magyar Tudományos Akadémiának. Sírja Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Tuzsér helységben van.

Both his public and scientific heritage is significant. The Hungarian government appointed him to be the Minister of Finance and later he became the Minister of the joint Ministry of Finance of the Austro-Hungarian Monarchy. He was also the Prime Minister of Hungary from 1871 to 1872. Between 1871 and 1884, the year of his death, he was the President of the Hungarian Academy of Sciences. His tomb lies in the village of Tuzsér in Szabolcs-Szatmár-Bereg County.

Nagylónya helységben született 1822. január 6-án, és Budapesten hunyt el 1884. november 3-án. Arisztokrata családból származott, édesapja alispán, országgyűlési követ, főispáni helytartó, királyi biztos, belső titkos tanácsos volt.

Nagy Iván 19. századi családtörténeti könyvsorozatában olvasható, hogy a Lónyay család „törzsökös ős régi magyar család”, és eredetük, nemzedékrendjük a 13. század közepéig vezethető vissza. A nemesi család ősi birtoka és lakóhelye a kárpátaljai Bereg vármegyében, a Tisza jobb partján van, Nagylónya helységben. A család legrégebbi őse Nagy Iván szerint Berenczei Nane volt, aki IV. Béla király korában élt, és Szatmár vármegyében volt birtokos. Leszármazottai innen kerültek Beregbe.

Szilágyi Sándor azonban a család eredetét távolabbi múltba viszi, mint ahogyan az Nagy Ivánnál fellelhető. Ezt így olvashatjuk feöldi Doby Antal könyvében. „Ez a család, mint Fejér által közlött s az I. sz. alatti mellékletben reproducalt okirat igazolja, már Szent István idejében is szerepelt, s kétségtelenül az első foglalásu nemzetségek közé tartozott, – már ebben az időben nagy területeken terjedő birtokoknak volt tulajdonosa s mint ilyen történetünk minden korszakában szerepelt.” (Doby, 1895, 5.) Nevüket Lónyay és Lónyai alakban is szokták írni, címerük ismert a heraldikában. E néhány genealógiai adattal is tisztelgünk Lónyay Menyhért emléke előtt, mert ismert az, hogy ő az őseire, családjának múltjára mindig mértéktartó, de egyértelmű büszkeséggel tekintett.

Gróf Lónyay Menyhért önéletrajzi töredéke 1885-ben jelent meg a Budapesti Szemlében. A bevezető sorokban Kónyi Manó így írt Lónyay személyiségéről. „Egyáltalában, ha volt ember, kinek szívét a világ helytelenül ítélte meg, Lónyay Menyhért ilyen. Tanúságot tesznek erről 1860-tól fogva vezetett naplói, melyek napról-napra készülvén s családja legkényesebb ügyeivel is foglalkozván, bizonnyal nem a végből irattak, hogy őt a világ előtt másnak mutassák, mint a milyen volt. Az izzó szenvedélyek, melyek sokszor lázba ejtették, a keserű kiábrándulások, melyek erejét eltompították, híven tükröződnek bennök […] e naplók Lónyay igaz érzéseit festik. […] Lónyay minden esetre oly ember volt, ki hálát érzett minden jóért, melyet vele tettek.” (Kónyi, 1885, 337.)

Lónyay Menyhért az 1840-es évek végén bekapcsolódott a Kossuth–Széchenyi-vitákba. Felfogása, társadalmi helyzete, magatartása inkább Széchenyihez állította őt közelebb. Az 1840-es években több értekezést írt, amelyeket később összegyűjtöttek, és „[…] Hazánk anyagi érdekeiről czím alatt jelentek meg, s melyek főleg közlekedési eszközökről, különösen kőutak- vizi utak-, s vasutakról szólanak; mert ez időben gróf Széchenyi István föllépése után is, a közönséget a közlekedési eszközök hasznáról még capacitálni kellett.” (Trefort, 1885, 31–32.)

Kossuth politikai karaktere távolabb állt tőle. 1849-ben Szemere Bertalan kormányában pénzügyi államtitkár lett. A szabadságharc bukása utáni emigrációjából hamar (már 1850-ben) hazatért. Addig is Franciaországban bővítette a tudását. „Párisban komoly tanulmányokkal foglalkozott. Eljárt a Collége de Franceba és nálánál szorgalmatosabb hallgatója nem volt Michel Chevaliernak, a kitől azért, mert megtámadta Louis Blanc theoriáit, 1848 ápril havában megvonták a tanári állást, de az év végén a Constituante határozatával ismét visszahelyezték.” (Trefort, 1885, 32–33.) Személyiségéből adódóan hasznosította az emigrációs hónapokat is.

Lónyay aktív szerepet játszott a kiegyezés előkészítésében. Pénzügyi, gazdasági kérdésekben szakértő volt, és Deák Ferencet mint gazdasági tanácsadó segítette. Nehéz időkben vállalt részt ilyen feladatokból. A tőle vett idézettel Kaposi Zoltán ekképpen illusztrálta ezt. „Lónyay Menyhért pénzügyminiszter Közügyeinkről című munkájában így írt a kezdeti pénzügyi nehézségekről: »Az 1867-ik év elején […] üresek voltak a pénztárak, a pénzügyi igazgatásnál alkalmazottak 9/10-ed része idegenekből állott, kik nem értették a magyar nyelvet, hazai erők pedig nem állottak és nem is állhattak rendelkezésre… Az adók az első hetek alatt csaknem egészen megszűntek befolyni, minthogy a nép nem volt hozzászokva az önkéntes fizetéshez« (ti. korábban behajtották az adókat). A kormányzatnak napi kifizetési problémái voltak, hiszen szinte mindent elölről kellett kezdenie: ki kellett építeni egy adóhivatali rendszert, át kellett szerveznie a régi állami bevételek intézményi rendszerét (sóházak, vámbevételek, szerencsejátékok stb.).” (Kaposi, 2002, 207.) Ezeknek a nehézségeknek a leküzdésében nagyon jelentős szerepe volt Lónyay Menyhértnek.

Akadémiánkon 1858-tól levelező, 1861-től tiszteleti tag volt, 1866-tól igazgató tag, majd alelnök lett. Elnöksége 1871. május 17-től vette kezdetét. Személyét megbecsülte a Budapesti Tudományegyetem is – 1880. április 9-én az államtudományok tiszteletbeli doktorává avatták. Mint pénzügyi szakember akadémiai elnöksége alatt rendbe hozta, stabilizálta az Akadémia pénzügyeit. Ezzel is nagyon értékes szolgálatot tett, mert anyagilag biztosította az akkori magyar tudományos kutatások hátterét.

Lónyay 1871–72-ben egy rövid ideig miniszterelnök volt. Kormányfői szolgálatának befejezésekor Deák Ferenc így nyilatkozott róla. „Azon férfiúnak, a ki nehéz időkben, midőn hazánkban az alkotmányosság hatályon kívül tétetett; midőn az ország önállósága és szabadsága el volt nyomva, a legelsők sorában állott azok között, kik a haza alkotmányáért és szabadságáért küzdöttek; azon férfiúnak, a ki midőn kedvezőbbre fordúlt a helyzet, nagy tudományával és szakismeretével búzgón és önfeláldozón munkálódott a kiegyenlítés létrejötte körül; a ki, midőn legyőzhetetlennek látszó nehézségek állottak a siker útjában, nem szűnt meg bízni és csüggedetlenül munkálkodni; a ki a kiegyezés különösen pénzügyi részének megoldásánál kimondhatatlan érdemeket szerzett magának; ezen férfiúnak, a ki újabban is a horvát kiegyezés létrejövetele és a határőrvidék kérdésének szerencsés megoldása körül felejthetetlen szolgálatokat tett a hazának, – ezen férfiúnak érdemeit elfeledni nem lehet, nem szabad.” (Trefort, 1885, 42.)

Szintén rövid ideig töltötte be az Osztrák–Magyar Monarchia közös pénzügyminiszteri tisztségét is. 1867 és 1870 között a magyar kormányban volt pénzügyminiszter. Közéleti, politikai szerepvállalása meglehetősen széles skálájúnak mondható, egész életútjának áttekintése mégis inkább azt sugallja, hogy a közéleti és a tudományos elkötelezettségében a mérleg nyelve talán valamelyest a tudomány javára billen. Alkata, személyisége inkább tudósi attitűdöt mutatott. Közéleti szerepvállalásai idejének, energiáinak jelentős részét lekötötték, tudósi ambíciói nem teljesedhettek ki maradéktalanul.

 

Halálakor az Akadémia részéről az Emlékbeszédek sorozatában Trefort Ágoston fejezte ki a tiszteletét és kegyeletét Emlékbeszéd Lónyay Menyhért felett címmel, 1885. május 31-én. Trefort az emlékezésében kiemelte, hogy „…Lónyaynak érzéke volt más tanulmányok, érdekek iránt is, mit elég alkalmam volt tapasztalni, midőn minisztériumának tagja voltam; tapasztalhattuk ezt mindnyájan, kik vele az Akadémiában működtünk.” (Trefort, 1885, 44–45.) Halálának napja a magyar tudománytörténetben más szempontból is nevezetes nap. Erről feöldi Doby Antal könyvében a következőket olvashatjuk. „A sorsnak tán egy keserű ironiája rejlik ama találkozásban, miszerint azon a napon, november 3-án, melyet Széchenyi a magyar akadémia megalapítása által tett emlékezetessé, költözött el tőlünk 59 év múlva, dicső alkotásainak e legméltóbb örököse.” (Doby, 1895, 81.)

„Ravatala az akadémiának előcsarnokában volt felállítva; a gyászszertartásnál a fővárosban lévő előkelő osztályok és egyesületekből alig hiányoztak; jelen volt ott József főherczeg, sőt ezen királyunk Ő Felsége is képviseltette magát. A temetésnek rendezését az akadémia tette;” – olvashatjuk feöldi Doby könyvében (Doby, 1895, 76.).

Budapesten (a pesti oldalon) ma már utcanév is emlékeztet az egykori akadémiai elnökre. Az utca elnevezését a régebbi, történelmi alakban olvashatjuk: Lónyay utca. Aláírásában (nem mindig, de többnyire) ő is az „y”-os alakot használta.

 

 

A Lónyay-kastély kertjében (az egykori Kápolna-domb helyén) található a család sírkertje. A kastély a 18. század végén épült copf stílusban, és a környék egyik gyakran látogatott nevezetessége. Születésének bicentenáriumán tisztelettel és kegyelettel emlékezünk rá, aki több mint egy évtizeden át vezette a Magyar Tudományos Akadémiát. A magyar tudománytörténetnek ilyen szempontból is méltán megbecsült személyisége.

„Élete nem hosszú, de annál tartalmasabb. Sok nevezetes eseményről és eredményről elmondhatta: quorum pars magna fui. [Vergilius: Amiben nagy részem volt. – a szerző]. Ez szolgálhat vigaszúl családjának, az országnak s Akadémiánknak is.” (Trefort, 1885, 45.)